Asszonyműhely - 1. nap

Takarítottam az "egyszer majd elolvasom, egyszer majd megnézem" könyvjelzőim között, mikor rátaláltam az egyszer régen kirakott honlapoknál a fehérvári kézművesekére, ahol ott figyelt a felhívás erre a hétre. Elkezdtem osztani-szorozni a szabijaim számát, s ki tudtam szorítani ezt az 5 napot, így döntöttem el, hogy ott a helyem. Jól tettem, jól éreztem magam, s nem utolsósorban újból bejártam az országnak egy kis szegletét részlegesen, amely még ismeretlen volt előttem. 

A múlt hét hétfő reggel tehát az egykori koronázó városban talált. Mindig nehéz új, ismeretlen emberekkel találkoznom, így kicsit izgultam, hogy hová érkezek. Amit sejtettem is, hogy én leszek az egyetlen, aki messzebbről jön, a legtöbben nyilván helyiek, s ők azért nem lesznek ismeretlenek egymás számára, vagy legalábbis lesznek, akik többen együtt jönnek, s így is lett, közülük általában eleve kiszorul a gyüttment. A másik jellemzője volt az egy hétre összeverődött csoportnak, hogy a legtöbben pedagógusok. Eléggé kilógtam tehát a sorból, több okból kifolyólag is. 

Mindig meg kell küzdenem a szótlanságom miatti emberi reakciókkal, itt is így történt, de nem tudok kilépni sajnos a bőrömből, egyszerűen nem tudom hogyan kell, de azt is megértem, ha az emberek nem tudják mit gondoljanak rólam, mert nem szólok, vagy csak keveset. Fura ez nagyon, asszem évek kellenek hozzá, mire tudok fesztelenül viselkedni a már ismerős emberek körében, ki tudom mondani a gondolataimat értelmesen, és nem hiszik azt rólam, hogy egy béna kis retardált vagyok, aki két szót sem tud kinyögni. Irigylem a kezdettől fogva nyílt, barátságos embereket, akik ügyesen teremtenek kapcsolatokat, mindig tudják, mit kell mondani, oldottan kommunikálnak másokkal. Én képtelen vagyok fecsegni, csacsogni semmiségekről, csak azért beszélni, hogy ne legyen csend. Nem szeretem, ha nem figyelnek rám, nem szeretem, ha kérdezek, érdeklődöm és nem kérdeznek vissza, zavar, ha nem érdeklődnek a mondandóm iránt, mert minek dumáljak, ha senkit nem érdekel? Szeretek beszélgetni, de úgy, ha megtöltjük tartalommal, hogy kölcsönösen érdeklődünk egymás iránt. De teljesen értem, hogy csapódik, csapódhat le ez a másik oldalon: nagyképű, fenn hordja az orrát, túl sokat gondol magáról, nem áll szóba velünk csak úgy, nem ereszkedik le hozzánk, vagy valami ilyesmi. Nyilván nehéz lehet mit kezdeni elsőre egy olyan emberrel, akinek a gondolatai (egyáltalán van neki?) nem hallatszanak ki a nagyvilágba rögtön, hanem el kell telnie egy kis időnek, míg ki tudja mondani azokat és nagyon könnyű ezt a viselkedést a fentiek szerint félreértelmezni. Főleg azok viselnek el nehezen, vagyok nekik unszimpatikus (legalábbis én ezt érzem), akik pont az ellentéteim: többnyire nagyszájú, kitárulkozó személyiségek. Ők a legtöbbször vagy abszolút közömbösek az iránt a kis távolságtartó, zárkózott valaki iránt, aki vagyok, vagy borzasztó idegesítő nekik, hogy "mér' nem szól egy szót se, úgy kell belőle mindent kihúzni harapófogóval, a francokat fogok vele bajlódni..."

Na, mindegy, ezeket most is eljátszottuk, én voltam a két szót se szóló, távolságtartó izé, aki olyan fura. A másik rákfenéje ennek, hogy miután mondjuk felbátorodva valamitől mégis szólnék, akkor úgy néznek rám, mint a véres rongyra, hogy mit akar ez, eddig szavát se hallottuk, most meg egyszerűen azt gondolja, hogy majd jól meghallgatjuk, hát mégis ezt hogy, mikor már beskatulyáztuk a szótlan penészvirág kategóriába? Not so easy.

Szóval az első nap. Maga a kézművesház, a foglalkozások helye elég bizarr: az előre megnézett fotókon láttam, hogy régi parasztház, ahogy az is, de képzeljük el, hogy van egyetlen utca, ami megmaradt a régi állapotában, tornácos, hosszú parasztházakkal és egy templommal, de körülötte tízemeletes panelházak sorakoznak, és odaköltözött a közelbe napjaink jellegzetes épülete is, a szupermarketé (tesco, media markt).

Megkérdeztem a ház vezetőjét, s ő úgy mesélte, úgy tudja, hogy volt valami nagyhatalmú pártember a szocializmusban, aki ezt a pár házacskát már nem engedte eldózerolni... furcsa ország, furcsa idők... Manapság egyrészt magánemberek lakják őket, másrészt valamilyen egyesületéi, szervezetéi. A kézművesház egyik oldalán jelenleg a nagycsaládosoké az épület, a másik oldali pedig Böjte Csaba alapítványáé.

Szerb templom

 

A műhelymunkát illetően az első napon fonalat festettünk növényekkel (diólevél, vérehulló fecskefű, hagymahéj, vadgesztenye levele és termése, többek között), illetve ezzel párhuzamosan a Harmatcseppek blog szerzője volt a nap szakmai vendége, aki megmutatta a kéziorsó és a rokka működését, de kipróbálhattuk a kártolást is. Ez az utóbbi az a folyamat, amikor a már mosott gyapjút (eredetileg a kezeletlen, csak levágott gyapjút nemes egyszerűséggel 'szaros gyapjúnak' nevezik :)) bolyhos szálakká szedik szét, kiszedve a gyapjúból a szennyeződéseket, illetve elvékonyítva annyira a szálakat, hogy aztán kéziorsóval, rokkával fonalat lehessen készíteni belőlük.

Az udvaron már száradnak az eredetileg nyers színű, timsóval, ill. rézgáliccal kezelt fonalkötegek.

Felvetettük a szövőkereteket is a nap végére, s elkezdtünk szőni.  

A nyers színű a felvetőfonal, aközé kerül be a mintafonal, a fésűszerűen kinéző célszerszámmal ütögetjük a fonalsorokat egymásra.