Lö Tour dö Fransz 13. rész - Mont Saint Michel és Saint Malo

Reggel a nagy turistagyárba, Mont Saint Michel-be indulunk. Nem én aggatom rá ezt a nem túl megtisztelő címet, a látogatottsági adatok alapján Párizs után ide jönnek a legtöbben. 

Szegény apátság nem cáfol rá a hírére, elég elborzasztó hely ilyen szempontból. Egyébként egészen különleges, csak meg kell próbálni lehántani róla ezt a réteget, és elképzelni, milyen lehetett régen, mert most pont azt a belső elcsendesülést képtelenség érezni, amit a régi zarándokok érezhettek még, mikor ide látogattak. 

708-ban szentelik fel, s maga Mihály arkangyal parancsolja meg a legendák szerint, hogy építsenek tengerből kiemelkedő sziklára templomot. A kistestvérét egyébként tavaly, az angliai út során láttuk, itt írok róla:

http://magikuspillanat.blogspot.de/2013/07/this-is-england-es-hatodik-napon-vala.html

Tény, hogy a francia tesó sokkal monumentálisabb, látványosabb, ahogy ott áll a tengerben, apálykor szárazon, dagálykor vízzel körülölelten. 
Miután letesz minket a busz a durván nagy területű parkolóban, szinte futva tesszük meg a 3 km-es épülethez vezető gyalogutat, hátha megint, még elég korán van ahhoz, hogy elkerüljük a tülekedést (visszaolvasva, mintha az egész út erről szólt volna, az előremenekülésről, de tényleg ezt csináltuk folyamatosan, próbáltuk kerülni a nagy tömegjeleneteket...). Még működnek a helyi buszjáratok is a régi úton, melyek a parkolótól az épületig viszik a zembereket, de az idei év nagy szenzációja, hogy átadták a gyalogos bejárót (plusz a mellette futó buszsávot), mely cölöpökre épült, így a víz természetes, ár-apály mozgása akadálytalanul megtörténhet. A szilárd utat, amin jelenleg még a buszok közlekednek, elbontják majd, a környezetvédők pedig hallelujáznak. 
Szóval behömpölygünk a tömeggel együtt az apátság bejáratához. A gyalogjárón még csak-csak elmegy az embermennyiség, de aztán beszűkül az út, s a felfelé vezető lépcsőkön elviselhetetlen az egész, szakad rólunk a víz, mire felérünk. Ráadásul végig figyelni kellett arra, hogy a csoport együtt maradjon, mert a csoportos jeggyel csak egyszerre tudnak beengedni, ezért le sem maradhatott még véletlenül sem senki.
Számomra a legszörnyűbb az, hogy bejutunk, van egy terasz, ahonnan szép a kilátás a környékre, aztán a táblák bevezetnek a gótikus templom jellegű épületrészbe, megnézzük a kerengőt, van még egy-két terem és ennyi. 

Szóval, hogy nem értem, hogy miért ekkora látványosság ez, miért ekkora a látogatottsága. Mondom, a belső áhítat teljességgel kizárt, hogy te most egy szent helyen vagy, és akkor visszahúzódsz egy kicsit önmagadba, ha nem vagy vallásos, akkor is; na ez nincs. Mindenhol csoportok, akiket a magányos nézelődő csak tehetetlenül kerülget, fennhangon tartják a szervezett vezetéseket a falakon belül, ha megállsz, téged löknek fel, kisgyerekek visítanak (mondjuk megértem, azért ez nekik nem olyan buli, még ha egy erdőben, vagy a hegyen el is bóklásznak a szülőkkel, ilyen helyre azért én nem vinném őket), szóval mind vallásilag, mind turisztikailag sántít a dolog. Ezt az is jellemzi, hogy a csoport nagy része hamarabb ér vissza a megbeszélt időpontnál a buszhoz, mert egyszerűen szerintem 1. nincs annyi látnivaló, hogy kitartson addig 2. kb. egy óra, mire kilogisztikázod magad a parkolóhoz, mert messze van s kerülgetni kell a bámészkodókat és ha nem akarsz rohanni, se elkésni, akkor még több időt tervezel be annál, ami amúgy kellene rá (eleve nézni kellett, hogy kb. mennyi idő oda, hogy tudjad, mennyi lesz kb. vissza). 
Mi is gyorsan menekülőre fogjuk, csinálok még egy-két képet, mikor már a gyalogúton járunk, mert azért szép látvány, tagadhatatlanul, ahogy visszanézünk rá:

  Visszafelé találunk egy elhagyott kempinget is, a kerítésén pedig ezt :):

Milyen már az a sokpöttyös szó ott fent a bal sarokban? :)

Ezek után indulunk visszafelé, de még Saint Malo hátravan a napból. Megint dugó van az autópályán, csúszunk a tervezetthez képest, már jócskán benne járunk a délutánban, mire a városba érünk. Itt elkövetem azt a hibát, hogy nem veszek meg egy kis picike rajzot az egyik utcai árustól, utólag rájövök, hogy hülyeség volt garasoskodni, mert nagyon tetszett, és honnan lesz most nekem világítótornyos akvarellképem? Azóta beléjük vagyok szerelmesedve, és nagyon szeretem őket, mutatom, hogy miről beszélek (sajnos világítótornyosat, hasonlót ahhoz, mint amit St. Malo-ban láttam, a neten nem találtam - a képek forrása: pinterest):

Az a kép még minimálabb volt, épp, hogy csak a kontúrok voltak meg, mégis annyira tetszett. 
Szép a naplemente, de hűvös van, fázom, fáradt vagyok és nyűgös, a gyomrom is émelyeg, szóval alig várom, hogy visszaérjünk a kempingbe és ledőlhessek, kár, hogy emiatt nem élveztem annyira a várost, mint amennyire tehettem volna.

Lö Tour dö Fransz 12. rész - Mózes és barátai :)

Végre nem kelünk korán, 9-kor indulunk neki a napnak. Cap Fréhel-re buszozunk (közben Matignon-ban, ha jól emlékszem a városka nevére, újra piac van, úgyhogy közkívánatra eltöltünk itt egy kis olyan időt, ami a program szerint nincs betervezve, de mi improvizálunk, és ez jó, szeretem :)), ill. előtte még beugrunk egy almabor (cider), almalé és egyéb helyi termékeket árusító fickóhoz. A ciderről annyit kell tudni, hogy annyiban különbözik angol társától (ahol szintén kedvelt ital, nekem annyira nem jön be), hogy ott tartalmazhat hozzáadott cukrot, itt, Franciaországban, szigorúan nem.

Az almalé viszont finom és imádom ezeket a kézműves termékeket fényképezni:

Utána viszont tényleg nekilódulunk, s meg sem állunk a Fréhel fokig, hogy a GR34-es jelzésű turistaút egy részét bejárjuk. Végig a parton haladunk, jöttünkre kivirágzott a fél tengerpart, gyönyörű lila-sárga virágmezőben tesszük meg az első lépéseket:

 Eljutunk Fort Latte erődjéig (magántulajdonban van, de látogatható):

... és gyalogtúránk Port Saint Géran kikötőjében fejeződik be, ahol meglepetés vár ránk: mivel ez a hely pont szemben van a kempingünkkel, irány az apályos tengerparti öblöcske, bakancsok, cipők, zoknik le, s végiglábalunk rajta! :)

 Port Saint Géran kikötője, szemben, fent a parton a mi falunk, benn a vízben pedig a kagylótelepek, amiket szinte nagyüzemi keretek között "művelnek meg" gyakorlatilag

Először majdnem hisztizek, hogy én nem bírok a szúrós talajon menni, de aztán rájövök, hogy nem kéne és szuper, ugyanis nem köves egyáltalán, csak a kagylókra kell figyelni, hogy azok ne vágják el a talpadat, de egyébként isteni átkelni így az öblön, talpmasszázsnak sem utolsó. :)
Figyelni kellett rá a vezetőknek, hogy akkor tegyük meg az utat, amikor befelé húz a víz, a csatorna felé, ez még az apály része érdekes módon, s utána kezd csak dagály lenni és kifelé törni a part felé; az időzítés nem volt teljesen pontos, mert míg amikor elindultunk, azt a lentebbi homokos parton tettük, mire azonban átértünk a túloldalra, a homokos részt már ellepte a tenger, ezért a fentebbi, part menti sziklákra érkezünk meg, na, ezek már szúrnak :)

Felkapjuk a lábbeliket, kimászunk a sziklákról a partra, s felkaptatunk a kempingbe; jó kis nap volt ez is.

A kagylóoszlopok közelről

Lö Tour dö Fransz 11. rész - Irány a brötonok földje!

Ré szigetét elhagyva továbbmegyünk északnak és a délután már Dinan városában talál bennünket. Rögtön esővel indítjuk a városnézést, bánatosan álldogálunk a turistairodában, várva, hogy kicsit csendesedjen. 

Miután valamelyest eláll, megnézzük a várost, felmegyek a régi toronyba, ahonnan csodaszép kilátás nyílik a régi, favázas épületekre, kacskaringós utcákra:

Lesétálunk a kikötőbe a meredek, kis üzletekkel teli utcán, ami oda vezet, majd lassan vissza a buszhoz, amihez épp hogy csak odaérünk, és ismét elkezd zuhogni.

Szerencsére eláll, mire a kempinghez érünk, így megússzuk az esőben sátorállítást. A kempingből (Matignon felett, Saint-Cast-le-Guildo) szép a kilátás a La Manche csatornára:

Sátraink a naplementében, a csodás Bretagne-ban

 

A kemping tömve angolokkal, hollandokkal, és én csodálkozva nézem őket. Jönnek ezekből az elég csapadékos, hűvös nyarú országokból nyaralni, de hová? Egy ugyanolyan hűvös, csapadékos helyére a világnak: Bretagne-ba. Ami jellegét tekintve tök hasonló egy angliai vagy egy holland tengerparthoz. Ennek mi értelme? Ha elutazik dél-Franciaországba, Spanyolországba, azt értem: meleg van, süt a nap, változatosság, érthető, hogy egy szál semmiben mászkálnak az emberek. A durva az, hogy ők 15 fokban, szélben-esőben is így karistolnak. Mindenki azt mondja, hogy ne csodálkozzak ezen, ők így nőnek fel, ezt szokják meg, és kész. Hát, majdcsak el fogom tudni fogadni egyszer, hogy ilyen is van. :)