Két, egymástól független ember mondta rá, mikor meséltem nekik, hogy megyek, hogy egy energiabomba ez a nő, majd meglátom, milyen szuggesztív és magával ragadó előadó, és tényleg.
A Belvárosi Színház dugig volt emberekkel, még pótszékeket is beállítottak, szóval szeretik őt nagyon sokan, ami teljesen érthető, hogy miért, hiszen egy nagyon pozitív szemléletű, jókedélyű, full-of-energy ember lehet és ezt sugározza is magából.
Korát meghazudtolva (73) végig beszélt egy olyan 80 percet és még tudta volna folytatni; én is ilyen szeretnék lenni ilyen idősen... Felfogása szerint ez akár nem is lenne lehetetlen, ugyanis előadásának egyik lényege pont az volt, hogy ha akarunk, változunk, ha azt mondjuk, nem tudunk, akkor valójában nem is akarunk. Végigvezette az én-self-ident kialakulását a személyiségünket illetően, hogy miért válik olyanná az énünk, amilyennek magunkat hisszük, ami különbözhet attól, amit visszatükröznek társaink (visszatükrözött én), és persze, amilyenné szerettünk volna valamikor válni (ideál én), illetve, hogy milyenek vagyunk, ahogy pl. akkor viselkedünk, amikor nem egyedül, hanem másokkal vagyunk (interperszonális én).
Mint a hagyma rétegei, építjük ezeket az én-rétegeket egymásra magunkban, s válunk ilyenné, vagy olyanná - már olyan nagy általánosságban, de valójában ez is valahol téves, mármint, hogy feltétlenül kimondhatunk magunkról tételszerűen dolgokat, mert ha képesek vagyunk változtatni/változni, akkor már nem olyanok leszünk, mint amilyennek magunkat korábban gondoltuk...
Megemlítette, hogy a változás hiánya legtöbbször a motiváció hiányára vezethető vissza, s megdőlt már az a tudományos nézet, miszerint a génjeink határoznak meg minket: a legújabb kutatások szerint a gének vannak, s azokból a környezet hozza elő, vagy éppen altatja el a jó, vagy a rossz dolgainkat (a depressziót említette, mint példát, van egy rövid allélú gén, aminek a megléte bennünk hajlamosít rá, de ha megtanítanak bennünket a stresszt kezelni, akkor nagyobb eséllyel nem leszünk depressziósok, mert megvan a technikánk arra, hogy az életünk gázos helyzeteit hogyan kezeljük egészséges módon).
Mint a hagyma rétegei, építjük ezeket az én-rétegeket egymásra magunkban, s válunk ilyenné, vagy olyanná - már olyan nagy általánosságban, de valójában ez is valahol téves, mármint, hogy feltétlenül kimondhatunk magunkról tételszerűen dolgokat, mert ha képesek vagyunk változtatni/változni, akkor már nem olyanok leszünk, mint amilyennek magunkat korábban gondoltuk...
Megemlítette, hogy a változás hiánya legtöbbször a motiváció hiányára vezethető vissza, s megdőlt már az a tudományos nézet, miszerint a génjeink határoznak meg minket: a legújabb kutatások szerint a gének vannak, s azokból a környezet hozza elő, vagy éppen altatja el a jó, vagy a rossz dolgainkat (a depressziót említette, mint példát, van egy rövid allélú gén, aminek a megléte bennünk hajlamosít rá, de ha megtanítanak bennünket a stresszt kezelni, akkor nagyobb eséllyel nem leszünk depressziósok, mert megvan a technikánk arra, hogy az életünk gázos helyzeteit hogyan kezeljük egészséges módon).
Szólt arról, hogy mennyire nehézzé tudjuk tenni az életünket azzal, ha azt mondjuk: én ilyen vagyok, ilyennek fogadj el, mert ezzel arra kényszerítjük a másikat, hogy ő alkalmazkodjon hozzánk (már ha akar, mert pl. szeret minket).
Beszélt az egyszeri tesztekről, amiket adott esetben magunkkal kapcsolatban kitöltünk, hogy az mennyire egy statikus dolog már, mennyire csak az adott körülmények közötti helyzetünkre reflektál és nem több annál - ezekből még nem tudhatjuk meg, hogy ilyen vagyok vagy éppen olyan.
Beszélt az egyszeri tesztekről, amiket adott esetben magunkkal kapcsolatban kitöltünk, hogy az mennyire egy statikus dolog már, mennyire csak az adott körülmények közötti helyzetünkre reflektál és nem több annál - ezekből még nem tudhatjuk meg, hogy ilyen vagyok vagy éppen olyan.
Elgondolkodtató volt a munkára vonatkozó előadás-része: Tegyünk fel magunknak a kérdést, mink van ezzel kapcsolatban: foglalkozásunk? szakmánk? mesterségünk? hivatásunk?
Végigvezette az egyes életszakaszokat, hogy mikor mi a feladatunk. 0-3 éves korunkig tanuljuk meg a kötődést, azt, hogy szeretetet kapunk ("az vagyok, akit szeretnek"); 3-6 éves korunkig "azok vagyunk, amit magunk meg tudunk csinálni", majd kialakul a nemi identitásunk - "az vagyok, akinek születtem", lánynak, avagy fiúnak (nagyon leszólta a mai népszerű trendet, miszerint "majd eldönti a gyerek, hogy fiú akar-e lenni, vagy mégis inkább lány..."). A következő szakaszban pedig akkor fejlődünk egészségesen, ha az önbizalmunkat/önbecsülésünket erősítik, ha dicséretet kapunk és bizalmat a hozzánk közel állóktól, azt a sugallatot, hogy "az vagy, aki meg tudod csinálni, én bízom benned". Ha ezeket minden egyes életkorban tudjuk (tudnánk, én inkább ezt mondanám) teljesíteni, akkor válhatunk (válhatnánk) egészséges felnőttekké. Szerintem, ez alapján, nagyon kevés a lelkileg igazán egészséges felnőtt...
Bennem persze felmerült a kérdés, hogy de ha én már egy kialakult nagy lakli vagyok, aki nem úgy fejlődött, ahogy az ideális lett volna, akkor most mit tudok kezdeni magammal? Persze, erre az a válasz, hogy semmi sem kőbe vésett. Igaz, hogy hozzuk magunkkal az ilyen-olyan félresiklásainkat, amelyek nagyon mélyen belénk vésődtek (imprinting - ld. Konrad Lorenz és a kis pelyhesei példáját), de van lehetőség a korrigálásra. Ha akarjuk, persze, mert akkor tudni is fogjuk. Állítólag.
Bennem persze felmerült a kérdés, hogy de ha én már egy kialakult nagy lakli vagyok, aki nem úgy fejlődött, ahogy az ideális lett volna, akkor most mit tudok kezdeni magammal? Persze, erre az a válasz, hogy semmi sem kőbe vésett. Igaz, hogy hozzuk magunkkal az ilyen-olyan félresiklásainkat, amelyek nagyon mélyen belénk vésődtek (imprinting - ld. Konrad Lorenz és a kis pelyhesei példáját), de van lehetőség a korrigálásra. Ha akarjuk, persze, mert akkor tudni is fogjuk. Állítólag.
