'Whatever did we do before discovered nostalgia?'

'Mi a fenét csinálhattunk, mielőtt felfedeztük a nosztalgiát?'

És tényleg, mit is? Megteremtettük azt, ami után most, a jelenben, vágyakozunk? Amúgy görög eredetű a szó, "fájóan visszatér" a jelentése.
Imádom a graffitiket egyébként, mert viccesek, szellemesek, megmosolyogtatnak, frappánsak, játszanak a szavakkal, sokszor van mögöttes értelmük és ez izgalmassá teszi őket; kitaláljuk, értjük-e vajon. Én pl. sokat nem, mert nem tudom hozzá a háttérinfót (a sok amerikaira és angolra gondolok), de így is jó őket olvasgatni és elmélázni rajtuk.

Spanyolország-Portugália

A kamionos osztálytársam most dél-Európát járja, erről eszembe jutott az első nagy utam cirka 22 évesen külföldre, nyugatra. Előtte Litvániában voltam anyu munkahelyének a szervezésében, ott ünnepeltem a 16 éves szülinapomat, egy-két évvel ezelőtt voltunk a családdal a bulgár tengerparton, vonattal. Talán az érettségi után nyáron utaztunk az ÖTYE két másik tagjával Görögországba, úgyhogy ez is kelet. Volt még egy családlátogatás Heilbronn-Heidelberg környékén is, na ez már nyugat. J-nek, egyszem drága törzsolvasómnak, aki az elejétől fogva követ (már akiről tudok) innen üzenem, hogy előkerült az Európa térkép, amin elkezdtem anno bejelölni, hogy merre jártam már, de a továbbjelölésről egy idő óta megfeledkeztem, most majd pótolom rajta, amit tudok, amire emlékszem. (Ja, és kedves J, legyen szíves válaszoljon az emailünkre B-vel, köszi! :))

Litvánia, Bulgária, Görögország

Nem emlékszem, hogy aztán, a fősuli alatt voltam-e valahol, szerintem nem, mindenesetre a legemlékezetesebb trip ez a két hét volt Portugáliában és Spanyolországban, az államvizsga utáni évben. (Talán még egy hosszú hétvégés prágai kirándulásunk volt még Gy-vel és E-vel ekkortájt.) Gondban is voltam, hogy kapok-e szabit, azt nem mondanám, hogy pályakezdőként, mert akkor már, még ugyan diploma nélkül, de valamennyi munkatapasztalat volt már mögöttem, viszont a bankban, ahol ekkoriban melóztam, új voltam. Mondjuk, a munka mennyiségétől aztán mehettem, nem sok volt belőle, nem is bírtam sokáig a tétlenséget, 1 év után felmondtam és azóta a bank sincs már...
A nosztalgiába tényleg kerül valami fájó, ugyanis a főiskolás kapcsolatunk P-vel ekkor már nem az igazi, nem is vagyunk vidámak a képeken. Az út maga azonban mélyen belém ivódott, mert végre volt saját igazi keresetem, amiből már megengedhettem magamnak, hogy menjek a nagyvilágba bele, bár azért, meg kell hagyni, elég karcsúra sikerült ennek a menőkének a költségvetése.

A fiúk a régi VV Transporterrel két héttel hamarabb indultak, mint én, és átautózva Európán, leginkább túráztak. Avignon-ból vannak fényképeim róluk, ami helyszínt felismerek (bár járni nem jártam ott), utána azt hiszem az Ordesa Nemzeti Parkban töltöttek több napot is. Sajnos egyikőjükkel sem tartom már a kapcsolatot, így nem tudok utánakérdezni a részleteknek, mindenesetre én busszal utaztam utánuk Barcelonáig, majd vonattal tovább La Coruna-ba, avagy Santiago de Compostela-ba, ahogy még ismerjük a várost a Camino kapcsán. 
Ez így leírva elég egyszerűnek tűnik, de hogy hogyan oldottam meg nulla egyedül utazós tapasztalattal ennek a kivitelezését, az rejtély, így a mai eszemmel. Oké, hogy itthon megvettem a buszjegyet Gaudí városáig, de ott kint hogyan találtam meg, hogy melyik vasútállomásra menjek és hogy jutottam oda? Hogyan vettem vonatjegyet, minimális angol és zéró spanyol tudással? Délelőtt érkeztem a városba, de délután-este indult a vonat, mit csináltam abban a pár órában, amíg vártam a pályaudvaron? Arra emlékszem, hogy telefonáltam egy pályaudvari fülkéből a srácoknak, ketten közülük az akkori 'pannondzsíszem'-ben (így, angolosan ejtették, nem géesem-nek, mint ma) dolgoztak, volt náluk mobiltelefon (1996 tájáról beszélünk, a mobilos kezdetekről, legalábbis Magyarországon biztosan), de én utálok telefonálni, mi a körzetszám, hány nullát kell nyomni, magyar vagy spanyol-e az országhívó, brrr, de úgy emlékszem, hogy elértem őket, sikerült megbeszélnünk, hogy kint vagyok, másnap érkezem La Coruna-ba, várnak a vonatnál. 
Éjjel, egyedül egy vonaton, egy idegen országban? Hűha. De ezt is abszolváltam, emlékszem, egy uruguay-i fiúval utaztam az út nagyobb részén, próbáltunk kommunikálni, szerintem kevés sikerrel. :) (Uruguay: egy dél-amerikai ország, wow, nekem ez akkor nagyon varázsos volt, átutazta az óceánt, hogy Európába jöjjön, azta...:))
Másnap a fiúk ott vártak rám a vonatnál, nagyon boldog voltam, hogy sikerült összefutnunk, olyan hihetetlen volt, hogy én is ott vagyok, ők is ott vannak, megtaláltuk egymást. Pedig majdnem nem sikerült a dolog, mert beleszaladtak egy igazoltatásba és majdnem el akarták vinni őket a rendőrök (valami vízumot akartak tőlük, pedig nem is kellett vízum az ott-tartózkodáshoz a kis szerencsétlen ká-európaiaknak sem, szerencsére el is engedték őket végül). 
Miután nyugtáztuk, hogy megvagyunk, megnéztük a katedrálist, ahová a Camino zarándokok is megérkeznek, majd délnek vettük az irányt, irány Portugália.
Luzitánia nekem az egyik legkedvesebb ország. Majdnem akkorkák, mint mi, de nekik sokkal nagyobb szerencséjük van, mint nekünk, mert nekik van egy óceánjuk is. Dicső, aztán kevésbé dicső történelem (valahogy rosszul jöttek ki a nagy, gyarmatosítós dologból, nem tudtak úgy meggazdagodni belőle, mint az angolok, spanyolok, franciák, aztán meg, a XX. században kaptak a nyakukba egy Salazar nevű diktátort, aki majd' fél évszázadon keresztül tartotta magát hatalmilag), szóval olyan kis esendő szerethetőek. Van egy fado-juk, ami nem olyan tüzes, mint a spanyol flamenco, sokkal inkább a magyarok sírva vigadásához hasonlatos melankolikus zene és ének.

Az út kétoldalán mindenütt parafák

Menhírek, dolmenek

Óbidos

Óbidos

Végigcsorogtunk az országon, ha volt látnivaló, akkor betértünk a szárazföldre is, de egyébként végig a parton. A menhírek, dolmenek és a végtelen parafaligetek, Braga, Porto, Coimbra, Óbidos, Lisszabon, Sintra, Cabo de Roca, az európai szárazföld legnyugatibb pontja, Évora. A déli, tengerparti részre nem igazán emlékszem, talán Faro és Albufeira, majd visszafordulás, és át Spanyolországba, ahol Sevilla, Córdoba és Granada voltak azok a helyek, amiket láttunk. Végül hazafelé indulás, Madridnál eltévedés az autópályarengetegben (nem mentünk be a fővárosba, már sietni kellett haza, nem maradt rá idő), majd Barcelona mellett egy kempingben alvás (a róka elvitte a szemetünket a sátor elől :)), és úgy vissza, Magyarországra.

Lisszabon

Porto

Nem tudom, a fiúk hogy voltak vele, nekem elképesztő út volt, melegséggel gondolok rá és Portugáliába bármikor visszatérnék, ha tehetném, mert sok mindent nem láttunk és ma már más szemmel is nézném, járnám az országot. A mindennapi reggeli rituálénk egy útbaeső kávézóban, a folyamatos magdaléna evés (ez a muffinhoz hasonló jó kis olcsó izé, amit nagyon szerettünk), a vadkempingezések (többek között Porto óvárosában alvás a kocsi hátuljában), ó, imádtam az egésznek a hangulatát. Úgy emlékszem, jól ki is jöttünk a három fiúval, legalábbis remélem, én sem hagytam rossz nyomot bennük (merthogy épp beszélgettük ebédnél a kollégákkal, hogy azért nagyon nem mindegy, kivel utazik az ember), egyszóval számomra csodálatos volt.
Azóta is hegyezem a fülem-szemem mindenre, ami az országgal csak egy kicsit kapcsolatos: volt szerencsém ott lenni Cesaria Évora koncertjén a MÜPA-ban, aki a volt portugál gyarmatról, a Zöld-foki Köztársaságból származott (sajnos 2011-ben meghalt), a Love actually-ban a legcukibb szerelmespár Colin Firth és a portugál szoba-/pincérlány volt, a drága J-éktől kapott szélmalmos csempe (azulejo)... 

Cesaria Évora: Sodade

"Cesaria Évora, a világhírű zöld-foki szigeteki énekesnő a morna nyelvén, az elszigeteltségről, a rabszolgák életéről, a vágyakozásról, a szerelemről, a szeretetről énekel. A dalaiban, a folyton visszatérő portugál "saudade" kifejezésre a nyugati nyelvekben nincs megfelelő szó. A magyarban sem, jelentése talán, hogy valami nagyon-nagyon hiányzik. A Zöld-foki szigetekről sokan emigrálnak, és akik ott maradnak, azok érzik ezt, miután ők elmentek. És akik elmennek, ezt érzik, amikor távol vannak."

Ha egy másik blog beindul...

... akkor szegény kis egyikre nem sok idő marad...

Mostanában a kis Gubancolóm viszi el minden szabadidős kapacitásomat, de szeretem kitalálni, mi hogyan legyen... Nem nagy dolog, tudom, de annyira meg éppen nagy, hogy több időt töltsek vele, mint minden mással. Van egy kis szeglet ebben a nagy netes dzsumbujban, amit én teremtek ide, ebbe az elképesztő és kimeríthetetlen nagyságú katyvaszba, fura...

Tanít is ám minden nap ez a folyamat: hogyan egyensúlyozzak a két érzés között: egyrészt vágyom megmutatni, ami kijön belőlem, másrészt nem akarom felhívni rá a figyelmet direkt, mert semmi egyedi nincs benne, minden ott van már amúgy is, amihez én nem tudok már hozzátenni semmit. Feladatom elfogadni, hogy van, akinek fölhívom rá a figyelmét, de nem érdekli. Örülni annak, ha valakinek ismeretlenül feltűnik és kíváncsivá lesz, hogy mi is ez. Leírva olyan egyszerű ez, megélni már egy kicsit nehezebb, úgyhogy elengedem most ezt a témát egy kis időre. Aki rá akar találni, rá fog úgyis, aki nem, az meg úgysenem.

Nade, vissza ide. Megvan a két céges karácsonyi parti időpontja, s erről eszembe jutott, hogy a Tartozik-Követel csoport szeptemberi pilisi lazulós egy napos kirándulását még nem is dokumentáltam. 

A Pilis egy kis zugát fedeztük most épp fel magunknak. Csobánkáig autókkal hajtottunk ki a bázisról. A faluban, az Oszoly-pihenőnél leraktuk a járgányokat, s megindultunk felfelé. 

Ilyenkor mindig bajban vagyok, mert ugyan a kollégáimmal vagyok együtt, akikkel azonban nagyon keveset találkozom, még kevesebbet beszélek, akkor most miről és hogy? Munkáról nyilván nem, hiszen azért jöttünk, hogy kicsit kiszakadjunk belőle. Mivel nem ott dolgozom, ahol ők, nem tudok semmit a folyosói sztorikról, a közös ebédeknél, cigiszünetben felbukkanó nem melós történetekről, a magánéletükről. Vannak olyan kolléganők, akiknek nem tudom a nevét sem és nyilván ők sem ismernek engem. Vannak klikkek, ahová esélytelen beférkőzni, ők csak egymással hajlandóak leginkább beszélgetni, a többiek - nemcsak én - számukra jobb esetben a közömbös levegő, rosszabb esetben az utált kis izé kategória. Bár lehet, hogy a közömbösség rosszabb, az utálatot legalább lehet kötni valamihez, annak lehet valami alapja, megfoghatóbb, határozottabb körvonalú, kivéve, ha egyszerűen csak nem szimpatikus valaki...

Szóval bennem ilyenkor mindig két dolog viaskodik: az akolhoz tartozás vágyott érzése, amikor ahhoz a közösséghez szeretnék tartozni, aminek valamilyen szinten a része és a nemrésze is vagyok, és a "nem, nem megyek el, minek" érzése, mert attól nem fogok valahová tartozni, ha valakikkel x időt együtt töltök; a közösségi szellem kialakulásához azért több kell. Lehet, hogy együtt-időből is több, mint pár óra és lehet, hogy mentalitásból is, akaratból is...

Most az döntött a menés mellett, hogy a programkiírás szerint szabad levegő, fák, domborulatok vártak - hát miért ültem volna helyette az irodában, butaság lett volna kihagynom.

Nem is tettem, a túra, amit megtettünk, nem volt nagy, két-három óra csupán, de nagyon jól esett. Így csináltuk :):

 

A zöld körön (Oszoly-ösvény) mentünk végig

A tanösvények

 

Oszoly-csúcs

Jártunkban-keltünkben

Fenn a csúcson szegény magyar zászló elég ramaty állapotban volt... és vihettünk volna koszorút magunkkal a kereszt tövébe...

Séta után az Ürömi Hüttében ebédeztünk, ami korántsem csak "Pizza és sör". A napi ajánlatuk a céklaleves volt, ami valami isteni finoman sikerült, legalábbis nekem nagyon ízlett. A tonhalsaláta is nagyon fini volt, bár nekem kicsit több köret, kevesebb hal lett volna az igazi. A créme brulée, hát, az is nagyon ott volt a szeren, bár olyan túl sokszor még nem ettem, hogy sok összehasonlítási alapom lenne. A sztorija a helynek az, hogy az egyik celebritásunk ott lakik valamerre és ő meg a család, meg a barátok utálták a szitut, hogyha akartak egy jót enni, akkor be kellett menni a fővárosba, mert helyben nem volt semmi. Nosza neki, megvették ezt az akkoriban még romos épületet és csináltak egy helyet. Úgy tűnik, nemcsak a maguk, hanem a mások örömére is, mert ahogy hallom, elég sokan járnak oda (akár ki a városból is), ami nem csoda, mert tényleg jól főznek, még ha egy kicsit az árak borsosak is...

Most jött el az ideje...

...annak, hogy leválasszam erről a blogról az egyikét (ahogy a bejegyzés címkéket elnézem, az utazáson és fotózáson kívül) azoknak a témáknak, amelyek érdekelnek, a horgolást. 

Lassan két éve már, hogy az első pálcákat meghorgoltam, s a szerelmünk azóta is kitartó és sok apró élményt rejtő :). Ezeket a pici örömpillanatokat mostantól itt lehet majd elérni. (Sikerült ennek a blognak a jobb oldalsávjába is behivatkozni az elérhetőséget, hurrá, úgyhogy onnan is tovább lehet ugrani.) 

Sajnos arra már nem jöttem rá, hogy hogyan lehetne az itteni horgolós bejegyzéseket átkonvertálni oda, lehet, hogy sehogy, annyira nem okos ez a rendszer, lehet, hogy valahogy, csak én nem értek hozzá, pedig úgy lett volna csak szép és teljes amott, dehát nem sikerülhet minden...

Csillagosom

Ma elkezdem a helyes kis vöröst legombolyítani, hogy valamikor nekikezdhessek a következő csillagosnak belőle.

Arra gondoltam, hogy leírom, hogyan készül ez a horgolmány, hátha más is kedvet kap hozzá, hogy elkészítse. A, kedves társam a tanfolyamon, elküldte nekem egy, a neten fellelhető hasonló mintájú kendő képét, de a mienk leírását egyelőre nem találtuk meg. A tanfolyamszervező bolt sajnos válaszra sem méltatott, mikor érdeklődtem náluk, hogy elérhető-e tudomásuk szerint valahol, így, aki tud róla, sikítson bátran. (Azt már csak zárójelesen jegyzem meg, hogy ugyanez a bolt nem osztotta meg a kendő fotóját sem az fb oldalán, nem úgy, ahogy a kedves Fonalclub-osok, amit ezúton is köszönök nekik.)

A minta működik sálformában is, ahogy itt, ezen a képen is látható, nemcsak háromszög alakban.

Egy kis jó tudni, előzetesnek: 

Aki nem szeret láncszemet horgolni, annak fájdalom, de nem fog bejönni ez a minta, mert bizony itt csak láncolunk és láncolunk, meg sokszor kúszószemezünk is. 

Nem árt, ha a láncszemeink egyenletesek, szépen formáltak, mert úgy lesz szép igazán a kis csillagocska belőlük. Az a leggyorsabb és legkellemesebb, ha nem húzogatjuk őket, hanem csak lazán, ahogy a horgolótűn átférünk a fonallal.

A kérdezte, hogy mennyi fonalból jön ki egy kendő. Ebben nem vagyok sajnos precíz, annyit tudok csak mondani, hogy a lila vékonyabb fonalból egy fonalbabát használtam fel (http://fonalclub.hu/Tosh-Merino-Light---Sugar-Plum), míg a vastagabb Malabrigo Rios-ból (http://www.1001fonal.hu/malabrigo_rios_100_superwash_merinoi_gyapju_fonal_286) kicsivel több, mint egy fonalbabányi kellett, de ez nyilván függ a kendő szándékolt nagyságától is, amit én magamra próbálva szoktam megállapítani, semmi tudományosság nincs tehát benne. :)

Amire még figyelni kell, hogy mindig megfelelő számú "nyuszifüleink" legyenek, ez majd később világosodik meg, hogy mire gondolok...

Első lépésben horgolunk 4 láncszemet. Vagy magic ring lesz belőlük, vagy sima köröcske, kinek hogy tetszik, odabízom én is, ahogy mi is eldönthettük, mi legyen. 

Összekötjük őket kúszószemmel, majd horgolunk a körbe 5*15 db láncszemet, illetve a 15, az lehet 13 is, vagy 17, attól függően, hogy mekkorának akarjuk a csillagot, nagyobbnak vagy kicsibbnek. A lényeg az, hogy páratlan legyen ez a szám, mert szükségünk van e láncszemsorok középső szemére. (Mondjuk, itt felmerül bennem, hogy a  4 szemből álló magic ringre hogyan lehet ráhorgolni az 5-ször x db láncszemből álló sorokat, mivel a körbe simán bele lehet ölteni ennyi számút, de bizonyára úgy is működhet a dolog, ha egyszer ezt mondta a szakértő, ezt bevallom, nem próbáltam ki/vagy nincs meg hozzá a tudásom, hogy próba nélkül ne kételkedjek benne.)

Ha ezzel megvagyunk, fordítunk a munkán és elmegyünk kúszószemmel az első láncszemsor nyolcadik, azaz középső szeméig. Nem fog kézre esni a fordítás miatt ez a kúszószemezés, főleg nem az első szem, de ez ilyen volt nekünk is, no problémó. Az sem baj igazán, ha az első szembe nem sikerül beleszúrnunk, hanem csak a tűtől számított másodikba vagy netán harmadikba, nincs jelentősége, nem igazán fog látszani a kész munkán, de persze, aki ügyes, az biztosan megoldja, hogy kilegyen a nyolc szem. A kúszószemet tehetjük a láncszem felső ívébe (így nem lesznek jóval vastagabbak ezek a sorrészletek), vagy a teljes láncszembe, így ugye dupla fonalat "fogunk át" a kúszószemeinkkel, ezáltal egy picit vaskosabb lesz ez a sorrészlet. (Nem vagyok túl szakszerű a horgolás terminus technicus-ait illetően, elnézést, néha csak érzékeltetni tudom azt, amit mondani szeretnék, a saját szavaimmal.)

Ott állunk hát a láncszemsor közepén. A nyolcadik szembe (13 darabos láncszemsor esetén praktikusan a 7.-ben, 17 esetén a 9.-ben) készítünk 2*15 db-os láncszemsort, ez lesz a "nyuszifül". Első 15-ös sor, visszaölt kúszószemmel a kiinduló 8.szembe, második 15-ös sor, szintén visszaölt ugyanide, tehát ott vagyunk, ahol elindultunk. Innen, ebben az első körben, még csak öt láncszemmel elmegyünk a következő 15-ös láncszemsor 8. szemébe, majd itt is megcsináljuk a nyuszifüleket (2*15 db-os láncszemsor) és így végighaladunk a kiinduló 5 láncszemsorunk 8. szemein szép sorban, azzal együtt, hogy a 3. láncszemsorunk 8. szeméhez érve nem 2*15 db-os láncszemsort készítünk, hanem 3*15 db-ost. A kendő tulképpen így  és itt szaporodik, hogy a közepén mindig három nyuszifület készítünk kettő helyett.
Miután végighaladtunk, ott vagyunk a kendő másik oldalán, állunk a láncszemsor 8. szemében. Megfordítjuk a munkát és innentől fogva, csak rójuk a sorokat úgy, ahogy az előzőekben, annyi kivétellel, hogy 
- nem öt, hanem hét láncszemből álló sorral megyünk át a következő láncszemsor 8. szemébe (így lesz egészen szabályos méretű a csillagunk, hiszen a csillagnyúlványok mindegyike hét-hét láncszemből áll, vagyis ezért kell a 15 szem, hogy 7+1+7 szem legyen, és az átkötő sorok által kiadott nyúlványok is 7 szemből állnak immár),
- amikor a középső, 3*15-ös láncszemsorkupachoz érünk, akkor nem két láncszemsort fogunk össze, hanem csak egyet. 
Igen, ezt nem írtam: amikor elindítjuk az ismétlődő sorokat, akkor, amikor megvagyunk az első nyuszifül párral az első nyuszifül első párjának 8. szemében és lehorgoltuk a 7 láncszemből álló átkötő sort, akkor az átkötő sort a szabadon maradó első fél nyuszifül 8. szemébe és a következő nyuszifül közelebb eső párjának 8. szemébe öltjük bele. Így keletkeztetjük a csillagokat, így kötjük össze a csillagnyúlványokat egymással. Jó bonyolultan hangzik így leírva, kell hozzá egy kis térlátás, és akkor ki fog kristályosodni, hogy hogyan is van ez.
Ez a fenti dolog módosul az előbb említett 3*15-ös láncszemsornál, mert ott úgy kell kinéznie a melónak, hogy amikor odaérünk hozzájuk, ha jól csináltuk, akkor a hármas kupacból az elsőt már összekötöttük az előző pár hozzá közelebb eső tagjával. Rájuk megy a 2*15-ös nyuszifül, majd átkötő láncszemsorral megyünk a hármas kupac második tagjának 8. szemébe, bele a kivételesen 3*15-ös, 'génhibás' láncszemsoros nyuszifül, majd az átkötő sor lehorgolása után megyünk a hármas kupac utolsó tagjának + következő nyuszifül közelebb eső tagjának a 8. szemébe és ezekbe már ismét 2*15 db-os láncszemsoros nyuszifül kerül. 
Amikor a két nyuszifület fogjuk össze, akkor praktikusabb a 8. láncszemnek nem a felső, egyfonalnyi ívébe beleölteni, hanem alá, hogy két fonalnyi anyagba öltögessük majd vissza a két 2*15-ös nyuszifülpárunkat, mert ezáltal nem nyúlik meg ez a szem annyira, mintha csak egy fonalszál tartaná ezt az öltést.
Amikor már úgy gondoljuk, hogy kész, ott el lehet gondolkodni, hogy milyen legyen a kendő széle. Én meghagytam nyuszifülesen mindkét kendőt, de lehetne cifrázni is, hogy mondjuk kis pikókat horgolgatunk a nyuszifülek mindegyik tagjára, vagy bármi, amit a fantáziánk diktál, valójában.